Biztosan mindenkinek vannak idegennyelv-órai élményei. Vannak, akik szerették őket, vannak, akik kevésbé. Vannak, akik nem tudták megtanulni azt a bizonyos nyelvet azokon a bizonyos órákon, valamiért nem passzolt számukra az oktatás módja („az a hülye tanár ezt és ezt követeli/ csináltatja velünk órán” stb.), vannak, viszont, akiknek éppen az volt a jó. Belegondoltunk már valaha, hogy vajon mit miért csinál a nyelvtanár? Mi a célja a feladatokkal? Miért pont úgy akarja, ahogy? Mert a nyakamat rá, hogy mindenre tud magyarázatot adni!

 

Különböző időkben különböző nyelvoktatási módszereket tartottak ’abszolútnak’, hatékonynak, megfelelőnek. Ezek természetesen többnyire az adott szükségletektől és körülményektől (pl. kiknek szól a nyelvoktatás), valamint az éppen aktuális nyelvészeti és pszichológiai teóriáktól, álláspontoktól függtek – azok mentén alakultak ki.

E cikkben és majdani folytatásában az eddig számon tartott fő idegennyelv-oktatási módszereket szeretném megnézni mire jók, meg mire nem. Meg szólnék arról is, hogy mi is a helyzet ma az idegennyelv-oktatás háza táján…

 

Haladjunk kronologikusan! Valószínűleg sokan tudjátok, hogy az idegennyelv-oktatás meghatározója – csakúgy, mint a nyelvleírásé – sokáig a latin nyelv, illetve annak oktatása volt. Így, a „modern” nyelveket is sokáig latin mintára, az ún. nyelvtani-fordításos módszerrel oktatták. Ez azt jelentette, hogy a grammatika, a grammatikai szabályok tanulása kapta a főszerepet. Méghozzá deduktív módon került erre sor – vagyis: a diák megkapta a szabályt (explicite), erre néhány példát, és ezeknek megfelelően képezhetett 1000 mondatot (egyébként a tanítás ’alapegysége’ a mondat volt). Az 1000 mondat képzése pedig többnyire az idegen nyelvből anyanyelvre, vagy fordítva, az anyanyelvről a célnyelvre történő fordítást jelentette. (És lám, már fel is tártuk az elnevezés motivációs bázisát!:-)) Tehát, a feladatok célja a  bemutatott nyelvtani szerkezet alapos és pontos megtanítása és gyakorlása volt, típusa pedig többnyire fordítás – bármelyik irányban. Ami még fontos jellemzője ennek a módszernek az az irodalmi, kulturális információ sokasága. Gondolom, sokan láttunk már latin könyvet. Ha ez így van, feltűnhetett a szövegek témája. Kivétel nélkül mind valamilyen történelmi/ irodalmi/ kulturális ismeretet közvetít (mármint az adott nyelvet és nyelvországo(ka)t illetően). Tehát, e módszer keretein belül fontos oktatási alapelv az irodalmi, kulturális tartalmak átadása. Pszichológiai alapelvként pedig a rendszerező gondolkodás kialakításának célját említhetjük. (Ahogyan végül is ezt magunk is kitalálhattuk… Hiszen, miről is van szó? Grammatikai szabályokkal, ill. az adott nyelv morfológiájával, szintaxisával való ’manipulálás’ folyik az órán és kívüle, s mindezt igen nagy pontossággal kell végeznünk.) Összességében tehát elmondható, hogy a nyelvtanítás, –tanulás célja az adott nyelv irodalmának olvasása, valamint az intellektuális fejlődés volt.

Mindebből talán kitűnt (de ha nem, most elmondom:-)), hogy az írásbeliség túlsúlya jelent meg az e módszerrel áthatott idegennyelv-órákon. A tanulói beszéd és beszédértés (beszédprodukció és –percepció) igencsak mellőzve volt. Hiszen a leckéket a könyvből olvasták, azaz írott szövegeket értettek meg, valamint a feladatokat is írásban hajtották végre, azaz írásban produkáltak. Plusz: ez az írásbeli produkció meglehetősen irányított volt – meg volt adva, mit kell lefordítani, melyik nyelvtani szerkezetet kell használni, gyakorolni.

Jó oldala viszont a módszernek, hogy nem igényelt óráról órára rengeteg felkészülést a tanártól. :-P Viszont elég frusztráló lehetett egy olyan órán részt venni, ahol kínosan ügyeltek a pontosságra (a pontos, precíz fordításra), és óráról órára szólistákat és végeláthatatlan mennyiségű nyelvtani szabályt kellett bemagolni…

 

Nade menjünk csak egy lépéssel tovább! A XIX. szd. végén jelenik meg és hódít a XX. szd. első harmadában is egy új módszer, amit direkt módszernek (vagy Berlitz-módszernek) neveznek.  Mintha 180 fokos fordulatot venne itt az idegennyelv-oktatás. Központba kerül az asszociáció, az asszociatív tanulás. Míg a grammatizáló-fordításos módszerben mindent az anyanyelvre fordítottak, a szabályok magyarázata is anyanyelven történt, kontrasztív szólistákat kellett magolni, stb., addig a direkt módszer az anyanyelv teljes kizárásával dolgozik. Gyakorlatilag nem hangzik el semmi a tanuló anyanyelvén az órákon. Célja, hogy a nyelvtanuló fejében az anyanyelvtől függetlenül, közvetlenül (direkte) alakuljon ki az idegen nyelvi rendszer. Így, a tanár mindent az idegen nyelven belül, azon keresztül magyaráz el. Pl. rámutat a székre, és azt mondja: This is a chair. Nagy szerepet kap a szemléltetés. Jellemző erre a módszerre az induktív szabálytanítás, tehát a példából kiindulva igyekszik a tanulót eljuttatni a szabályig. A tanár szerepe is igencsak más, partnerként van jelen, segíti az elsajátítást. Ami pedig az irodalmat, kultúrát illeti, szintén nagy a változás. A nyelvtani-fordító módszerre jellemző „magas kultúra” eltűnik, a cél a hétköznapi szituációkban való eligazodás, nem pedig az adott nyelv irodalmának ismerete.

  

Ehhez a módszerhez kapcsolódik a következő, az audiolingvális módszer. (Meglátjátok, a XX. században már pörögnek az események…) A módszer kialakulásának és elterjedésének oka tulajdonképpen a II. világháború volt, illetve az amerikai kormány rettenetes szüksége a különféle nyelveken folyékonyan beszélő haderőre. Mivel a hangsúly a beszédprodukcióra tolódott, így ez az oktatási módszer – nahát – a szóbeli készségekre helyezi a hangsúlyt. A beszédprodukciónak és beszédértésnek lesz központi szerepe a nyelvórákon. Az írást tulajdonképpen hetekig elő sem veszik. Az első hetekben csak hallgatnak és beszélnek. – Ekkor jelentek meg és váltak divatossá a még ma is sok helyen meglévő nyelvi laborok. (Nagy fülhallgatók minden diáknak, mindenféle szerkentyűk a padokon, stb.) – És vajon mi alapján beszélnek? A tanárt utánozzák, dialógusokat memorizálnak, drillező feladatokat oldanak meg; mondhatni, kondicionálják őket. Ugyanis a módszer pszichológiai alapja a behaviorizmus. A tanuló kap egy ingert, erre válaszol valahogyan, ha ez a válasz jó, akkor pozitív megerősítést kap, ha nem, akkor negatívat. A behaviorizmus szerint minden tanulás így zajlik (tehát inger-válasz-megerősítés-ismétlés), s ez alól az idegennyelv-tanulás sem kivétel. Ez tulajdonképpen kondicionálás.

Tehát, az órákon a diákok többnyire passzívak (amit csinálnak: reagálnak bizonyos stimulusokra), nincs túl sok beleszólásuk a tartalomba vagy a haladási ütembe (minden ’be van programozva’ idő tekintetében is), s nem bátorítják őket interakcióra, saját (kreatív) produkcióra. Mivel az anyanyelv itt is ki van zárva már az elejétől fogva, gyakran előfordul a kezdeti szakaszokban, hogy a diákok nem is értik, amit ismételnek… Továbbá, a direkt módszernél azért még volt grammatikai szabálytanítás, itt már gyakorlatilag nincsen. A szabály expliciten nem jelenik meg, mindent ismétléssel, drillezéssel próbálnak a tanuló fejébe tölteni. (Drillezés pl. ha a tanár mond egy mondatot, s abban a diáknak helyettesítenie kell egy szót egy másik szóval, vagy a szónak egy másik formájával. Pl. ha azt szeretnék megtanítani, hogy a has segédigének létezik egy rövid ’s formája, akkor a tanár azt mondja: John has broken the window. Mire a diákok: John’s broken the window. Majd a tanár: John has opened the window. Diákok: John’s opened the window., stb. De lehet ez valamilyen szerkezeti átalakítása a mondatnak, mondatkiegészítés, stb. is.) A már szintén említett dialógusoknak (amiket többnyire memorizálni kell) pedig a kiejtés gyakorlásán és az ismétléseken túl kultúrahordozó szerepe is van. Közvetítenek valamit a nyelvország hétköznapjaiból. (A hangsúly itt is a gyakorlati, hétköznapi ismereteken van.)

A diákok tehát igencsak passzívak, és meglehetős irányítás alatt vannak. Annál többet vár el a módszer a tanároktól. Mivel a helyes kiejtésre nagyon nagy hangsúlyt fektetnek, így – értelemszerűen – a tanárnak ’jó kiejtésűnek’ kell lennie. (Persze ebben a hanganyagok is sokat segítenek.) Mint azt már az eddigiekből leszűrhettük, az órán a tanár dominál, ő koordinál, irányít mindent. Plusz, már ezt is említettem, az idő is igen szoros, minden ’be van programozva’. Következésképp a tanár fejében van 45 percnyi full programozott anyag.(!) Továbbá, neki is memorizálnia kell ezt-azt… Még továbbá, irányítja a gyakorlást, hibákat javít, jutalmazza a diákok kísérleteit – hiszen megerősítésre szükség van; egy ’kulturális szigetet’ állít fel; stb. Tehát, ’megfelelően’ alkalmazza a módszert. (Végül is, magától semmit nem kell kiötölnie, csak alkalmaznia kell a módszert.)

 

És stb. stb. stb…. Azért ismerős egy-egy mozzanat ebből a három módszerből? Egy-egy gyakorlattípussal, vagy az eddig felvonultatott módszerek egy-egy elemével, gondolom, már sokan találkoztunk.

Akkor mi is a helyzet mostanában?
Mi van a most és az orrba-szájba magnóhallgatás és ismétlés között?

A következő cikkben elmondom!

(Forrás: http://nyelvesztelen.blog.hu/2009/04/27/mindenhato_modszerek)